A legfontosabb kulcsszó a türelem, a kivárás képessége. (Csakúgy, mint a gyermeknevelés sok más területén) Egy új helyzetet (még akkor is ha az teljesen vagy döntően pozitív) nem könnyű zökkenőmentesen elfogadni felnőttként sem. Nincsen ez másként gyerekként sem!
Ha az átszoktatáshoz türelmesen viszonyulunk, ha nincsenek túl magas elvárásaink ezzel kapcsolatban: akkor már nagyon nagy lépést tettünk a siker felé.
Segít, ha
- gyermekünk szintjén elmagyarázzuk, hogy miért kell a változás
-ha kell, akkor ezt újra és újra elismételjük
-a külön szoba soha ne legyen büntetés
-mindig legyen kiskapu--> jó, hogy ha a gyerek tudja: ha rosszat álmodik, ha fél, vagy ha "csak úgy érzi", akkor visszatérhet egy-egy éjszakán a szülői hálóba
-az előzőekhez kapcsolódik: legyünk rugalmasak és tudjunk visszakozni akkor, hogy ha az átszoktatás valamiért nem sikerül. Ezt ne fogjuk fel személyes kudarcként, vagy éppen gyermekünk önállótlanságának jeleként. Egész egyszerűen arról van szó, hogy az időpont nem megfelelő a változtatásra. Ez nem jelenti azt, hogy később sem sikerül. Lehet, hogy a kisgyermek olyan életeseményeket él át, ami miatt felerősödik igénye a szülő közelségére.(pl kistestvér születése, iskolába kerülés stb...)
Gyakorlati megfontolások:
-legyen a szobában éjjeli lámpa, amit a gyermek önállóan kezelni tud. Az a tudat, hogy "ő uralkodik a körülményeken" (a sötétségen) növeli bátorságát és hatékonyságérzését
-szabad közlekedés biztosítása (egyedül el tudja hagyni a szobát, be tudjon menni a szülőkhöz, vagy a fürdőszobába)
-matrac elhelyezése a szülői ágy mellett (az önállóság és a biztonság együttes érzését nyújtja)
Ha fordítva történik:
Előfordul, hogy egy kezdetektől (vagy hosszú ideje) különalvó gyermek visszakívánkozik a szülői hálóba. Ne essünk kétségbe, valószínűleg átmeneti jelenségről van szó, melyet okozhat a gyermek fejlődése (pl szeparációs félelmek felerősödése), vagy a napi élmények feldolgozásának nehézsége és még sok egyéb. Alkalmazhatjuk akár a fentebb említett matracos megoldást, de akár a szülői ágyba is beengedhetjük! Ha nyitottan és empátiával fordulunk a gyermek felé, akkor hamar ki fog derülni, hogy mi az az ok/esemény, ami átmeneti felfordulást okozott kis lelkében.
"legyen a szobában éjjeli lámpa, amit a gyermek önállóan kezelni tud. Az a tudat, hogy "ő uralkodik a körülményeken" (a sötétségen) növeli bátorságát és hatékonyságérzését"
VálaszTörlésÉn mindig azt képzeltem a magam kis "józan paraszti gondolkodásával", hogy a sötétség egy olyan mumus, amit a szülő hoz létre a gyermekben a meggondolatlan kijelentéseivel, viselkedésével. Láttam szülőt, aki azzal a mondattal kapcsolta fel minden nap az éjjeli fényt, "hogy ne kelljen félned a sötétben" - kvázi ezáltal megtanítva, hogy a sötétség félelmetes. És hallottam már sajnos nem egyszer, főként idős emberektől a fenyegetést: "bezárlak egyedül a sötét szobába/kamrába, ha nem fogadsz szót!".
Ha a sötétségtől eleve óvni akarjuk a gyermeket, vagy büntetésként emlegetjük, természetes, hogy félni fog tőle. De mi a helyzet, ha nem teszünk semmi ilyesmit? Ha a sötétet ugyanazzal a természetes elfogadással kezeljük a gyermek előtt, mint a világosságot?
Nálunk nincs éjjeli fény, soha nem használtunk. A szobájában a nagyvillany speciális érintőkapcsolós, képes egészen kevés áramot átengedve derengő fényt biztosítani. De ezt sem használjuk mindig, csak ha technikailag tényleg szükséges, hogy lássunk valamit. Ha éjjel felriad, sötétben megyünk át hozzá és bújunk mellé, visszük át magunkhoz, vagy épp csalogatjuk, hogy magától jöjjön át: teljes biztonsággal száll ki az ágyából, jön át a szobánkba.
Próbáljuk azt a mintát mutatni, hogy a sötétség éppúgy természetes, mint a fény. Egyszerűen csak más érzékszerveinkre kell hagyatkoznunk elsősorban. Lányom nemrég múlt 3 éves, és eddig fel sem merült benne, hogy féljen a sötétben.
(Természetesen ha mégis beütne a félelem valamikor, mi is vennénk éjjeli fényt. De valahogy nem hiszem, hogy bekövetkezik...)
Mi a véleményed minderről?
Nagyon jól látod, hogy számos félelemet mi szülők plántálunk sokszor a gyerekekbe. Még akkor is előfordulhat ez, amikor az eszünkkel tudjuk, hogy valamitől nem kellene félni és esetleg a szavainkkal is ezt kommunikáljuk. (de közben esetleg hangszínünk, testbeszédünk árulkodik valódi érzéseinkről)
TörlésSzerintem nagyon jó a hozzáállásotok, mert a gyermek elsősorban utánzás révén tanul, és magáévá teszi a szülői magatartásmintákat. A sötétség azonban kicsit speciális eset, mert vetítővászonként szolgálhat a kicsi félelmeinek megjelenítésére. Ez pedig természetes velejárója a fejlődésnek.
Például a szülőtől való elszakadás félelme,a szeretetük elvesztésétől való félelem vagy az ellentétes érzelmek feldolgozásának nehézsége. (bizony anyát nem mindig szereti, van amikor nagyon haragszik rá, és ez bűntudatot okozhat). Természetesen ezeket a félelmeket segít feldolgozni a játék, a szülőkkel való bensőséges kapcsolat, a mesék, a rajzolás stb. De mindezektől függetlenül szinte minden gyermeknél előfordul olyan időszak (főleg az óvodáskorban ) amikor a "sötétség" (vagyis inkább a mögötte lévő saját szorongások, érzelmek, indulatok) félelmi reakciót eredményez. Ez a lelki fejlődés természetes jele. Megjelenése különösen gyakori akkor, ha az eddig megszokott hétköznapokban változás áll be. (Pl külön szobába kerül, elkezdi az óvodát, kistestvére születik.)
Remélem, hogy segítettem a válasszal. Nagyon örülök, hogy írtál!