Az előző bejegyzésemben írtam, hogy próbáljunk meg a félelmeinkkel szembeszállni, azokat úgy kezelni, hogy a gyerekek átéljék hatékonyságunkat, megtapasztalják az adott helyzetre való megfelelő reagálást.
Most jöjjön a saját példa: úgy nőttem fel, hogy rettegtem a liftezéskor, mindegy hogy hányadik emeletre kellett felcaplatni, én mindig gyalog mentem. Ha mégis arra kényszerültem, hogy liftbe szálljak akkor a pánik számos jelét produkáltam. (verejtékezés, szapora szívverés, remegés..) Nemrég egy barátnőmnél vendégeskedtünk 10 hónapos kisbabámmal. Ők a kilencedik emeleten laknak, amit babakocsistól lehetetlen lenne megmászni. Úgy döntöttem, hogy lifttel megyünk. Tudtam, hogy kislányomnak nem lenne sem kellemes, sem hasznos élmény látni pánikoló édesanyját és ez a tudat hasznosabbnak bizonyult a fóbiák kezelésére szolgáló terápiáknál is;-) Tudatos elhatározással sikerült a kicsivel nyugodtan "beszélgetve" felérni a kilencedikre! Az anyaság és annak tudata, hogy a kicsi tapasztalatokból tanul, érzéseket, viszonyulásokat vesz át--> ezek segítettek a félelem leküzdésében.
Az előző bejegyzésben írtam arról is, hogy nem szabad ostorozni magunkat hogy ha nem sikerül így tennünk egy adott helyzetben. Ugyanolyan jó megoldás (bár fárasztó:) ) lett volna, gyalogosan a babával felmenni a lépcsőn, amíg barátnőm lejön a kocsiért.. A lényeg az, hogy a helyzetet megoldjuk és összhangban legyünk saját érzéseinkkel. Ez a legfontosabb tapasztalatanyag amit gyermekünknek átadhatunk. Ez fontosabb magánál a megoldás módjánál is.
