Megszületett harmadik gyermekünk,a nagycsaládos életformába próbálunk éppen belerázódni😃,jövő év elején folytatodik a blog. Minden kedves Olvasómnak minden jót kívánok!

Tanévkezdés

Megnyitották kapuikat a nevelői-oktatási intézmények. Kicsik és nagyok naponta el -és visszaszállnak a szülői fészekre. Bár az igazi "kirepülés" még messze van,  ez az időszak sem könnyű sem a gyereknek, sem a felnőttnek.
Ami segíthet:
ha a gyerek azt látja és érzi, hogy a szülei már meghozták döntésüket (pl óvodába kell járni) és ez már egy eldöntött, "muszáj" dolog, akkor el tudja fogadni ezt a döntést. Nem könnyen és nem könnyek nélkül, és semmi esetre sem azonnal. A gyerekek megértőek és megbocsájtóak. Az adott életkori szintnek megfelelően mondjuk el nekik döntésünk hátterét, és ne feledkezzünk meg az érzelmekről sem. Nem kell elhallgatni tehát, hogy bennünk ez milyen érzéseket vált ki. (Szomorúak vagyunk, mert mi is szeretnénk vele lenni, de dolgozni kell mennünk. Izgatottak vagyunk, hogy vajon hogy fog tetszeni neki az óvoda stb..) Az semmiképpen nem helyénvaló, hogy ha csak pozitívumokat említjük meg .A gyerekekben ez irreális elvárásokat kelt és szükségszerűen csalódást hoz.. (Messze még az az idő, amikor a szülőt, igazán meg fogja kérdőjelezni!) Fessünk reális képet: a legjobb hozzáállás, hogy ha nyitottak vagyunk a gyerek felé és mindig az adott kérdésre válaszolunk. (Bizonyára számtalan kérdés fel fog merülni csemeténkben!)

Fontos, hogy kerüljük el az összehasonlításokat: " Látod a szomszéd kislány is mennyire hamar megszerette az óvodát, Te is ugyanolyan hamar meg fogod. ." " Nézd milyen jókedvűen indul el, Te miért sírdogálsz?"
Azért mert ő ő , és én pedig én vagyok, mondhatná erre a gyerek. Az életesemények megélése mindig szubjektív és mindig egyedi. Mint ahogy egyedi az a gyermek is, aki szülője kezét fogva az óvoda felé igyekszik. A szeretett szülő kedvéért a kisgyermek emberfeletti dolgokra képes: még esetleg arra is ,hogy olyan bátornak és vidámnak tűnjön mint a szomszéd kislány.  Ez azonban nem tesz jót alakuló énképének ("az én érzéseim nem elfogadhatóak, mássá kell válnom, hogy elfogadjanak"). Ne tanítsuk meg ilyen hamar szerepet játszani!

Ne feledjük, hogy az óvodába, bölcsődébe való beszokás azért nehéz, mert a gyermeknek van mit veszítenie: az egész napos érzelmi melegséget, biztonságot, szeretetet. A beszokás nehézsége annak a jelzője, hogy a gyermekben a kötődés kialakult, a családban jól érzi magát. A kezdeti nehézségek után a családból továbbra is áramló érzelmi melegség segíteni fog az új helyzet elfogadásában.
Előfordulhat, hogy úgy tűnik, a gyermek gond nélkül, szinte könny nélkül beilleszkedett az óvodába. E mögött a jelenség mögött az állhat, hogy hat még az újdonság varázsa. Amint a gyermek rájön, hogy az óvodába járás mindennapos dolog, akkor fog elkezdeni tiltakozni.
Néhány sor a beszoktatás fontosságáról:

Az eddig családban élő gyermeknél hatalmas változás a szülőktől való elszakadás. Eddigi kis világa tótágast áll. Álljunk a szó szoros értelmében és átvitt értelemben is mellette. Ne rögtön, hanem fokozatosan engedjük el a kezét! Tájékozódjunk az adott intézményben alkalmazott beszoktatási rendről, tudva azt, hogy mint szülőnek, jogunk van ettől eltérni, hogy ha ezt  úgy látjuk jónak. Ezt azonban mindig a pedagógussal történő beszélgetés előzze meg. A beszoktatás módszere, idejének hosszúsága mindig az egyéni igények figyelembevételével kell, hogy történjen.
( Ha igazán belegondolunk, akkor a beszoktatás egy végtelen hosszúságú folyamat, melynek akár egy évekkel ezelőtti séta lehet az első apró láncszeme. " Anya, miért van abban a házban sok gyerek? " Apa, miért van annak a kisfiúnak táskája, hová megy?"- kérdezik a gyerekek és a kapott válaszokat kóstolgatják, ízlelgetik.)

Mivel a gyerek számára ilyenkor megrendül a világ: mi a szülei legyünk továbbra is biztos pontok a számára! Legyünk megértőek és elnézőek, hogy ha a már szobatiszta gyermek esetenként újra bepisil, esetleg bekakil; vagy hogy ha az esetleg már  külön szobában alvó kisgyermek újra megkezdi a szülői szobába való átvándorlást.


Ha a beszoktatás nehezen megy, ha a gyermek  5-6 hét után sem szokja meg az óvodát, hogy ha a pedagógusokkal folytatott megbeszélések nem vezetnek eredményre, hogy ha láthatóan nagyon rosszul érzi magát a gyermek : szakember felkeresése szükséges. Ha az óvodában dolgozik óvodapszichológus, kérjék segítségét.

Bölcsőde és iskola:

Fentiek a bölcsődébe és iskolába menőknek (illetve az azt elkezdőknek) is szólnak.
 Már az egészen aprócskáknál fontos, hogy elmondjuk, az a változás, ami az életükben most történik, az miért történik.Még a beszélni nem tudó kicsikhez is eljut a kommunikáció, nem beszélve a kommunikációt kísérő érzelmekről!
Az első osztályt megkezdőknek pedig nagy segítség, hogy ha sokat beszélünk az iskoláról, válaszolunk kérdéseire. Az új könyvek illata, a felszerelések együttes megvásárlása, a nagyfiús, nagylányos öltözet...mind mind segíti az új helyzethez való alkalmazkodást.

Mit tegyünk ha hisztizik?

E bejegyzés, az előzőnek  folytatása

MEGOLDÁSOK A HISZTIRE

Elterelés

Az apróságoknál (kb 2 -2,5 éves korig) - de szituációtól függően akár később is- nagyon hasznos az "elterelés". Kínáljunk más elfoglaltságot, más élményt, tereljük el a figyelmét! A legjobb, hogy ha ezt pár szavas magyarázattal indokoljuk. (Hogy ha a helyzet engedi.) De ez a magyarázat semmiképpen ne legyen hosszú. a lényeg, hogy alternatívát nyújtsunk. Például: "Fájni fog a kezed, ne nyúlj hozzá. Inkább gyere nézzük meg a macidat! stb..." Kicsit később, hogy ha már megnyugodott akkor megbeszélhetjük a történteket. Már az egészen kicsi gyermek sokat megért az elhangzottakból. Ha esetleg még nem érti a konkrét szavakat, akkor is átveszi a hangszínt, hanghordozást, a hangulatot.

Azonban a tomboló hiszti alatt semmire sem megyünk a körülményes magyarázattal.

Ne vegyünk tudomást róla!

Ez a taktika egy háromévesnél már biztonsággal alkalmazható. Arról van szó, hogy -bármilyen nehéz is- a hisztit figyelmen kívül kell hagynunk!És fogalmazzuk is ezt meg. "Amikor így viselkedsz, akkor Anya (Apa) nem tud Veled foglalkozni!".És hagyjuk tombolni. (Ez persze különösen nehéz, hogy ha  kicsinyünk mondjuk egy bevásárlóközpontban vágja magát a földhöz "Dennis a komisz" módra.) Amint a hisztit abbahagyja, jutalmazzuk meg odafigyelésünkkel! A gyerekek okosak. Rá fognak jönni, hogy a hisztinek nincsen értelme, hiszen nem érnek vele el semmit. Akkor meg minek? Persze ne várjuk, hogy hamar kezesbáránnyá válik gyakran hisztiző gyerekünk. Kell egy kis idő, miközben valójában tesztel, hogy mennyire vagyunk következetesek.

Sarokba állítás, külön szobába küldés :

E büntetési módszerekről ellentmondóak a vélemények. Én személy szerint nem javaslom e két módszer rutinszerű alkalmazását. A sarokba állítás nem belátást eredményez, hanem szégyenérzetet szül, csökkenti az önbizalmat, az önmagunk szerethetőségébe vetett hitet. A külön szobába küldés pedig a kirekesztettség érzését hozza magával: " nem tartozol egy ideig a család közösségébe". Pedig a gyereknek éreznie kell, hogy Ő maga MINDIG beletartozik ebbe a közössége, akkor is, hogy ha AMIT TETT nem volt helyénvaló.

Suttogás:

Sokan alkalmasnak módszernek tartják, hogy a hiszti alatt, szelíden, suttogva, a gyereket átölelve beszélünk hozzá .Véleményem szerint lehetnek olyan helyzetek, amikor ez hatásos lehet: de ez elsősorban a meglepetésélmény miatt (kiabálást vár és nem azt kapja). Azzal viszont, hogy duruzsolunk, és ölünkbe vonjuk stb....tulajdonképpen megerősítjük a hisztis viselkedést. (Hiszen a  hisztizésért, külön foglalkozás és szeretetáramlás a jutalom)

Egy fontos záró gondolat:

Tudjunk/merjünk bocsánatot kérni, hogy ha elragadtattuk magunkat! Ettől nem leszünk kisebbek gyermekünk szemében, sőt ettől válunk nagyobbé, emberivé, emberré!

Segítséééééég hiszti!

Hányszor kiáltunk fel magunkban vagy hangosan :"Jaj neeeeee, már megint kezdi!"? Számtalanszor.

A harmadik életévet dackorszaknak is szokták nevezni, ilyenkor az egy napra jutó hisztik száma szürreális magasságokba szökhet. A fiatalabb gyerkőcök szülei azonban meglepődve tapasztalják, hogy ez a korszak jóval hamarabb elkezdődik. (És jó sokáig tart.)

A legfontosabb dolog, hogy nem szabad kudarcélményként felfogni, hogy ha nem sikerül a türelem mintaszobraként helytállnunk.Ne várjunk magunktól tökéletes reagálást, mert tökéletes szülő nem is létezik. (Elegendő, hogy ha "elég jó" szülő vagy!-erről egy későbbi bejegyzésben még lesz szó.) Először a hisztik kitörésének leggyakoribb okait vesszük sorra. A következő bejegyzésben pedig  arról lesz szó, hogy mit tegyünk, ahhoz, hogy "elég jól" reagáljunk az adott helyzetre.

A HISZTI LEGGYAKORIBB OKAI

1. Frusztráció:

Nem tudja véghezvinni amit szeretne, mert túl kicsi még, mert nem szabad, vagy mert nincs rá lehetőség. Az akadályoztatottság érzése dühöt, agressziót, hisztit vált ki.( Kicsiknél az egyik leggyakoribb reakció ez. De előfordulhat "csendes sírás", más játékkal való vigasztalódás is-egyéniségtől, szituációtól, körülményektől függően.)

Rengeteg olyan dolog van, amitől a gyermeket óvni kell, illetve rengeteg helyzet van, amit nemszeretem volta ellenére el kell viselnie. A világ ilyen. Az a természetes, hogy ha találkozik a korlátokkal.

Jó viszont, hogy ha megfontoljuk a következőket: a kisgyermek fejlődésének -egyik- fő motorja a kíváncsiság. Felfedezőkedve által nyílik mind nagyobbra és nagyobbra a világ, feltárulnak csodái. A környezet felfedezése közben átéli hatékonyságát; megtapasztalja, hogy ő mint aktív lény hatással van a világ dolgaira.Ez a hatékonyságérzés kulcsfontosságú a fejlődésben, fejleszti az önbizalmat. Ne korlátozzuk tehát túl csemetéinket, hagyjunk lehetőséget a kis felfedezőknek. Ne féljünk attól, hogy ily módon elkényeztetjük őket, hiszen a kikerülhetetlen korlátokat úgyis megtartjuk.

Minden szülőnél mások e tekintetben a korlátok. Ne kényszerítsük magunkat olyan dolgok megengedésére, ami miatt mi magunk frusztrálódnánk! Képzeljük el a következő szituációt: a leves és a főzelék közötti különbséget tanulmányozza a gyerek, a kanállal való játszadozás révén. Ide-oda csapkod, csurgat, csöppent. Mi megengedjük ugyan ezt neki, de közben nagyon bosszankodunk azon ,hogy mennyire összekeni magát (és a falat), mennyire nehéz lesz majd tisztára suvickolni a károsult felületeket:)! Ekkor ellentétes információt sugárzunk a gyermek felé:  "lehet is ,de nem is; felszabadulhat de nem is......". Ez összezavarhatja a gyermeket. Vagy engedjük meg "teljes" szívvel, a következményeket elővételezve és elfogadva vagy állítsuk le a kanalas hadjáratot.

2. Az én fejlődése:

Az éntudat kibontakozásának egyik első jele a dac, a hiszti, "az ÉN akarom!!" élmény.

Sokan, sokszor (és igen helytelenül) akaratosnak nevezik az akaratát érvényesítő gyermeket. Holott ő csak -az életkorának megfelelő fejlődési mintát követve-egy funkciót gyakorol: éntudatát fejleszti. "Én csinálom, tehát én vagyok,(és nem te!)"

Ilyenkor is nagyon fontos, hogy a lehető legtöbb lehetőséget kapja arra, hogy énerejét "ízlelgesse" Számos olyan helyzet adódik, amikor alternatívákat kínálhatunk fel a gyermeknek, amelyek közül választhat. Ez éntudatát erősíti.

Például: legyen a gyereké annak öröme, hogy eldönthesse mi legyen az adott napon az öltözéke. (Ez nyilvánvalóan az évszaknak megfelelő kollekció lesz, hogy ha a szülő kikészít 2-3 öltözéket, és megkérdezi a kicsit, hogy melyiket akarja felvenni.)

3. Nyűgösség, betegség, fáradtság

Ilyenkor bizony -szinte-semmi sem jó. Ezt az állapotot nagyon nehéz megszüntetni. A leghatékonyabb recept ilyenkor, hogy ha elfogadjuk, hogy bizony most életkorától eltérő bánásmódot igényel. Ugyanis ilyenkor sok kisgyerek visszacsúszik egy korábbi életkorba és még több babusgatásra ill. szeretgetésre lesz szüksége.

4. figyelemfelkeltés
Mindegy milyen áron de el akarja érni,hogy rá figyeljenek. A szidás,a büntetés is jobbnak éli meg,mint a mellőzést.
Ha főként ez áll a hisztizések hátterében, akkor érdemes átgondolni, hogyan tudnák gyermekünkre több időt szakítani.

Altatás: sajátélmény

Valószínűleg kislányom egyéniségéből kifolyólag de nálunk nagyon jól működik az egy szobában alvás. sokszor előfordult, hogy éjjel fölébredt: legtöbbször éhes volt és szopizni akart, de gyakran előfordult az is, hogy hasfájás vagy fogfájás ébresztette. Szopizással, duruzsolással sikerült az esetek nagy részében megnyugtatni és visszaaltatni. Mostanában az éjjeli és a hajnali szopizást igényli még, így mindkettőnknek optimális ez a megoldás. Nagyon jó annak az élménynek a részese lenni, hogy látom az arcán az  átsuhanó negatív érzelmek utáni megnyugvást, a szinte tapintható bizalmat és az újbóli álomba simulást. Mostanában pedig külön áldás, hogy nagy pocakkal nem kell a másik szobába átmászkálni.
A bejegyzést azzal kezdtem, hogy valószínűleg egyénisége is közrejátszik abban, hogy az alvás-altatás így alakult. Ez alatt azt értem, hogy élete több területén is megfigyeltem már, hogy nagy benne az igény a másik jelenlétére, mások reakciói fontosak számára. Ha egyedül el is játszik, akkor is igénye az élményeinek megosztása, teljesítményének elismertetése.Azt, hogy ez magával hozott jellemző-e inkább, vagy pedig a nevelés és tapasztalatok hatására alakult-e így, nem tudhatjuk. De valószínűleg mindkét tényezőnek szerepe van benne.

Átszoktatás külön szobába

A legfontosabb kulcsszó a türelem, a kivárás képessége. (Csakúgy, mint a gyermeknevelés sok más területén) Egy új helyzetet (még akkor is ha az teljesen vagy döntően pozitív) nem könnyű zökkenőmentesen elfogadni felnőttként sem. Nincsen ez másként gyerekként sem!
Ha az átszoktatáshoz türelmesen viszonyulunk, ha nincsenek túl magas elvárásaink ezzel kapcsolatban: akkor már nagyon nagy lépést tettünk a siker felé.

Segít,  ha
- gyermekünk szintjén elmagyarázzuk, hogy miért kell a változás

-ha kell, akkor ezt újra és újra elismételjük

-a külön szoba soha ne legyen büntetés

-mindig legyen kiskapu--> jó, hogy ha a gyerek tudja: ha rosszat álmodik, ha fél, vagy ha "csak úgy érzi", akkor visszatérhet egy-egy éjszakán a szülői hálóba

-az előzőekhez kapcsolódik: legyünk rugalmasak és tudjunk visszakozni akkor, hogy ha az átszoktatás valamiért nem sikerül. Ezt ne fogjuk fel személyes kudarcként, vagy éppen gyermekünk önállótlanságának jeleként. Egész egyszerűen arról van szó, hogy az időpont nem megfelelő a változtatásra. Ez nem jelenti azt, hogy később sem sikerül. Lehet, hogy a kisgyermek olyan életeseményeket él át, ami miatt felerősödik igénye a szülő közelségére.(pl kistestvér születése, iskolába kerülés stb...)

Gyakorlati megfontolások:

-legyen a szobában éjjeli lámpa, amit a gyermek önállóan kezelni tud. Az a tudat, hogy "ő uralkodik a körülményeken" (a sötétségen) növeli bátorságát és hatékonyságérzését

-szabad közlekedés biztosítása (egyedül el tudja hagyni a szobát, be tudjon menni a szülőkhöz, vagy a fürdőszobába)

-matrac elhelyezése a szülői ágy mellett (az önállóság és a biztonság együttes érzését nyújtja)

Ha fordítva történik:

Előfordul, hogy egy kezdetektől (vagy hosszú ideje) különalvó gyermek visszakívánkozik a szülői hálóba. Ne essünk kétségbe, valószínűleg átmeneti jelenségről van szó, melyet okozhat a gyermek fejlődése (pl szeparációs félelmek felerősödése), vagy a napi élmények feldolgozásának nehézsége és még sok egyéb. Alkalmazhatjuk akár a fentebb említett matracos megoldást, de akár a szülői ágyba is beengedhetjük! Ha nyitottan és empátiával fordulunk a gyermek felé, akkor hamar ki fog derülni, hogy mi az az ok/esemény, ami átmeneti felfordulást okozott kis lelkében.

Egy szobában? Külön szobában?

Legyen-e külön szobája a babának?Ha igen, mikortól? Sokat vitatott téma ez, és ebben is- csakúgy, mint számos gyerekneveléssel kapcsolatos kérdésben- nincs egyértelműen "helyes" válasz. A legfontosabb dolog az, hogy a szülő el tudjon köteleződni döntése mellett, mert csak ekkor tudja a gyerek felé hitelesen közvetíteni az általa választott viselkedésmódot. Az elköteleződésnek azért van jelentősége, mert már az egészen kicsi gyerekek megérzik a bizonytalanságot. Megérzik azt is ,hogy ha egyfajta divathóbortnak engedve, saját meggyőződésünk ellenére cselekszünk. Felmerül a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán biztosnak  lenni bármiben is, egy ilyen ingoványos területen mint a gyereknevelés? A nevelés bizonyos fokig kísérletezés, a kulcsszavak pedig a rugalmasság és odafigyelés. Adjunk időt arra, hogy kitapasztaljuk mi a legjobban megfelelő csemeténk és az egész család számára!viszonylag rövid időn belül ki fog derülni, el tudunk-e köteleződni valamelyik lehetőség mellett!

Manapság igen elterjedt az a nézet, hogy az önállóságra, függetlenségre való szoktatásnak már egészen korán el kell kezdődnie, és ebben a külön szoba biztosítása  az első lépcsőfok. Ismerek családokat, ahol a külön szoba egészen az alvászavarig terjedő problémákat okozott. Más családok viszont pozitív tapasztalatokról számoltak be.

Én most mégis az együttalvás mellett érvelnék, mert ennek előnyeit kifejezettebbnek érzem.
Az első és legfontosabb dolog, amit a kiscsecsemőnek a világon meg kell tanulnia (tapasztalnia, éreznie) az a bizalom. Bizalom az édesanya iránt, a fontos személyek iránt, a világ iránt.Ez az érzés (az ún. ősbizalom) akkor alakul ki, hogy ha a csecsemő újra és újra átéli, hogy jelzései nem hiábavalóak,  hogy érdemes erőfeszítéseket tenni, mert a világ válaszol. Ebből a pozitív tapasztalatsorozatból nőnek ki később a saját magába vetett hit magjai. (Az önbizalom, a hatékonyság érzése--> érdemes kiállni magamért; képes vagyok változásokat előidézni).
Az első hónapokban az egy szobában alvás megkönnyíti, hogy a baba jelzéseire választ adjunk: egy-egy nyöszörgésre azonnali simogatással, duruzsolással, vagy a baba megszoptatásával reagáljunk. Ezt persze külön szoba esetén is meg lehet oldani, de ez egyrészt fárasztóbb;másrészt pedig előfordulhat, hogy egy-egy jelzést már csak akkor hallunk meg, amikor az már intenzívebbé válik. Ilyenkor a visszaaltatás is nehezebb lehet. A méhen belüli élet kétségtelenül más, de valamit megőrízhetünk a biztonság érzéséből, és ennek eszköze az éjszakai készenlét is.

Az előbbiekben az első hónapokat említettem, mint kritikus időszakot a bizalom kialakulása szempontjából. Az egy szobában alvás viszont, -a gyermek és a szülő igényeit figyelembe véve- egészen az iskolás kor kezdetéig ideális lehet.  Például - többek között- a 8 hónapos kor körül jelentkező, de a személyiségfejlődést újabb és újabb hullámokban végigkísérő szeparációs szorongásra (a szülőktől való elszakadás félelme) gyógyír lehet a szülő közvetlen jelenléte. A legjobb megoldás, hogy ha a szobában külön fekhelyet biztosítunk a gyermeknek, megengedve azt, hogy esetenként a szülői ágyba bújjon.

Előfordul az, hogy a család élete úgy alakul, hogy az igények is megváltoznak és a gyermek korábban/későbben kap külön szobát. Semmi gond. Az átszoktatás viszonylag nehéz időszaka türelemmel és számos praktikával megkönnyíthető. Ezekről a módszerekről másik bejegyzésben írok majd.