Apa csak egy van

Elöljáróban gyorsan megjegyzem, hogy a címet nem szó szerint kell érteni. Inkább az (édes)apa jelentőségére szeretnék utalni vele. Az anya-gyerek kapcsolat fontosságáról lépten-nyomon hall az ember, ezt a képet szeretném egy kicsit árnyaltabbá tenni.

A férfi modell jelenléte a családban nemcsak a kisfiúknak fontos, hanem ugyanúgy a kislányoknak is. A kisfiúknál "az olyan akarok lenni, mint az Apa" gondolat megfogalmazása az érzelmi azonosulást jelenti az alapvető férfiúi magatartással. Lányoknál az Apa figurájának is fontos szerep jut a női viselkedésminták elsajátításában. Egyszerűsítve: Őt akarja először "elcsábítani" :érte tanulja meg  és rajta gyakorolja a nőies viselkedésformákat. (Az ártatlanul tágra nyílt bociszemek is főként az Apánál érnek célt:-D)

A férfi és a női magatartásminták rendkívül színesek és változatosak: csak azzal, hogy éljük életünket, tesszük a dolgunkat: mintául szolgálunk a benyomásokat szivacsként magába szippantó kicsiknek. Alapvető viszonyulásokat, mozdulatokat vesznek át tőlünk. Ebben a folyamatban Apának is fontos szerepe van. A férfi szeretni is máshogy szeret: a szeretet másmilyenségének megtapasztalása is  fontos.

Azt tartják, hogy míg az (édes)anya érzelmileg vezeti be gyermekét a világba, addig az (édes)apa intstrumentálisan teszi ezt. Mit is jelent ez? Későbbi kapcsolataink kialakításának képességét befolyásolja legelső kapcsolati mintánk: az anyával való kapcsolat. Az anya által nyújtott érzelmi bázisra épülnek kapcsolataink. Ám, ezt az érzelmi bázist az édesapa ugyanúgy képes kialakítani, amennyiben ő kerül (bármilyen oknál fogva) az elsődleges gondozó szerepébe!

Az édesapa a racionális oldal: a praktikus intelligencia: a célok, módszerek repertoárját tőle lesi el (főként) a gyermek. (Az instrumentális szó célirányút jelent) Már az egészen kisfiúknál is hangsúlyozott az instrumentális viselkedés,ez tehát alapvető viszonyulásbeli eltérés a két nem között, melyet megszilárdít a szülői viselkedés megfigyelése.

Egy héthónapos kisfiú és az akkor 11 hónapos kislányom viselkedésének megfigyelése:

A kisfiúnak a tárgyak állnak a figyelem középpontjában, tevékenysége célirányos, a tárgyak megszerzésére, a környezet feltérképezésére irányul.Kislányomnál viszont fontosabb a kapcsolatfelvétel: figyelme fókuszában a másik baba áll, kontaktust kezdeményez a kisfiúval. A környezet és a tárgyak szerepe másodlagos.Persze ez nem mindig történik így. A "fiús" viselkedésre neki is szüksége van, és ezt be is veszi a repertoárjába, főként az apjával való együttlét hatására.


Apa annyi mindent másképp csinál,máshogy tart,máshogy fürdet,másmilyen játékokat tud,másmilyen vicceket,vele minden máshogy jó. -gondolja a gyermek.


(nem értem,hogy miért nem képes jobban odafigyelni, miért nem tartja be amit megbeszéltük a nevelési elveinkről..- gondolja az Anyuka. Hát igen,mint ha egy másik bolygóról érkeztek volna ezek a férfiak😊)
A nevelési elvek tekintetében nehéz és nem is kell a teljes következetességet célul kitűzni. Ahogy a Faber- Mazlish szerzőpáros megjegyzi Beszélj úgy, hogy érdekelje,hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyvében: személyiségtípustól, pillanatnyi hangulattól,az aznapi teendők esetlegesen hosszú sorától és még ezer mástól.
Attól eltekintve,hogy a szülők személyisége,elvei is különböznek; az adott viselkedés kapcsán tanusított tűrőképességük is ingadozik.
Egyfajta minta azonban rendszerint körvonalazódik:


"Apával olyasmit is lehet játszani,amit Anya nem szeret. Például pörgetőset...Rá lehet venni a kergetőzésre...veszedelmes tornamutatványokra. De Apa sem ért mindenhez. A ruhákhoz nem sokat ért. Egy Apuka mindenre tudja a választ vagy majdnem mindenre. Egy apuka igazi kincs." (Bartos Erika : Anna,Peti és Gergő: Apamese. )

Pár szó a "csonka" családról:

Nem igazán szeretem ezt az elnevezést, mert akaratlanul azt sugallja, hogy egy ilyen rendszer nem működhet jól. Hiszen sérült, valami alapvető hiányzik belőle. Ez igaz, de még egy ilyen rendszer is működőképes, mi több jól működő is tud lenni. A legfontosabb dolog ebben a nehéz helyzetben annak tudomásulvétele, hogy nem lehet egyszerre két szerepet képviselni. A szülő akkor lesz hiteles, és akkor segít legtöbbet gyermekének hogy ha önmagát adja. A szűkebb-tágabb környezetben a hiányzó férfi vagy női viselkedésformákra, viszonyulásra úgyis számtalan példát lát  a  gyermek.

"Nem adom"-korszak

A kétéves kor felé közeledve sokszor hallja a szülő a "nem adom" felkiáltást és tapasztalja, hogy gyermeke féltőn magához vonja játékát. Óvja, kezéből ki nem adja. Tiltakozik, hogy ha arra kérjük, hogy játékát adja oda másoknak is. Sokszor előfordul az is, hogy bár az adott játék nem kell neki: de amint valaki leveszi azt pl. a polcról, akkor rögtön megindul a harc. -Mint ahogy ebben a korban sok mindent- ezt a harcot is teljes intenzitással élik meg. Egész testük megfeszül, kipirosodnak és teljes erőbedobással "küzdenek".
A legfontosabb, hogy tudatosítsuk, hogy ez nem irigység!. A kisgyerekek kedves tárgyaikat nemcsak önmagukhoz tartozónak vélik hanem azt gondolják: " A tárgyaim amit szeretek, az ÉN MAGAM vagyok. Ha valaki akár csak egy pillanatra elveszi, akkor ENGEM, saját mivoltomat sérti meg. Nem a játékért küzdök, hanem SAJÁT MAGAMÉRT. Természetesen a gyermek ezt magának nem tudja megfogalmazni. "Csupáncsak" megéli.
A játék körül kialakuló konfliktusok tehát az én erősségének jelzői és nem az irigységé! Máshonnan nézve: a játékaiért soha nem küzdő, azokat átengedő gyermek sem jószívű. Ez a fajta magatartás inkább az én gyengeségére vall.
Két fontos kérdés merül fel a témával kapcsolatban: meddig is tart ez a korszak? Hogyan viselkedjünk az említett helyzetekben?
Az első kérdésre könnyebben adható válasz: egész óvodáskoron végighúzódik az az énfejlődési szakasz, de egyre csökkenő intenzitással. Ahogy a gyermek tapasztalati köre bővül, ahogy a számára fontos személyek viselkedését megfigyeli hasonló helyzetekben; ahogy értelmi képességei fejlődnek és érzelmi-indulati élete egyre inkább kontrollálhatóvá válik : úgy alakul át az enyém-tied konfliktus is. " Ha nem játszom vele, kölcsönveheti, attól még az enyém marad." Sőt: " játszom vele, de odaadom neki, hadd örüljön!". Egyre inkább megjelennek a szó szoros értelemben vett jószívűségnek az aktusai.


A második kérdésre nehezebb választ találni. Nem helyes, hogy ha a kialakult konfliktushelyzetet mindig úgy próbáljuk megoldani, hogy a gyermekünket "leállítjuk" és tárgyának átadására késztetjük. (Esetleg az "irigy kutya!" felkiáltással tarkítva.) Az sem helyes ugyanakkor, hogy ha éppen az ellenkezőjét tesszük és minden esetben hagyjuk, hogy megtartsa játékát. (Bár kevésbé káros, mint az ellenkező véglet.)
A legjobb egyfajta fele-fele arányra törekedni. (Természetesen nem úgy, hogy húzzuk a strigulákat: most megengedem neki, legközelebb pedig nem.)


A fentebb leírtak nem azt jelentik, hogy nem képviselhetjük saját elveinket,elgondolásainkat. Ha a tulajdonhoz való jog elvét tartjuk fontosnak, akkor közvetítsük azt. Ha a másiknak való kölcsönadás örömét hangsúlyoznánk inkább,ám legyen.
A lényeg,hogy a meggyőződésünk kifejezése mellett a döntést a gyermekre bízzuk ahányszor csak lehetséges. A szituációk változatosak,hol ezt hol azt,hol azt tartanánk felnőttszemmel helyénvalónak. A gyermek is több tényezőtől függően változatosan reagál az add-ide-a-játékodat szituációra.
Lépjünk ki a szituációból ha lehet és hagyjuk dönteni. A háttérbehúzódásról,egy külön bejegyzésben szót fogok még ejteni.



Egy kis kiegészítés:
Ez a szakasz intenzívebb lehet olyan gyermekeknél,akiknek testvérük van,főként ha a köztük lévő korkülönbség kicsi.
Ilyenkor ugyanis még azelőtt szembesül a birtoklással kapcsolatos szituációkkal,mielőtt a gyermeki egocentrikus szemléletmód ereje csökkene. Más szavakkal: még nem elég érett ahhoz,hogy a másik szempontjából is lássa az eseményeket, valamint az énfejlődés folyamatának a legelején tart.




Egy kis sajátélmény: 3 éves kislányommal a játszótéren játszunk. Ő motorral érkezett,amit le is parkolt a tágas játszótér egyik sarkában. Egyedül vagyunk,már egy jó ideje önfeledten játszik, eszébe sem jut a motor. Ám amikor kinyílik a kapu (két kislány érkezik),akkor vágtatni kezd a motor felé, rápattan és motorozik kicsit. Pedig a csúszdázásban nagyon benne volt éppen és a motor senkit sem érdekelt.De fontosnak érezte ezt a nagy rohanást.Hogy mindenki lássa, ki az úr a házban. Hogy kijelölje a határokat.