"Nem adom"-korszak

A kétéves kor felé közeledve sokszor hallja a szülő a "nem adom" felkiáltást és tapasztalja, hogy gyermeke féltőn magához vonja játékát. Óvja, kezéből ki nem adja. Tiltakozik, hogy ha arra kérjük, hogy játékát adja oda másoknak is. Sokszor előfordul az is, hogy bár az adott játék nem kell neki: de amint valaki leveszi azt pl. a polcról, akkor rögtön megindul a harc. -Mint ahogy ebben a korban sok mindent- ezt a harcot is teljes intenzitással élik meg. Egész testük megfeszül, kipirosodnak és teljes erőbedobással "küzdenek".
A legfontosabb, hogy tudatosítsuk, hogy ez nem irigység!. A kisgyerekek kedves tárgyaikat nemcsak önmagukhoz tartozónak vélik hanem azt gondolják: " A tárgyaim amit szeretek, az ÉN MAGAM vagyok. Ha valaki akár csak egy pillanatra elveszi, akkor ENGEM, saját mivoltomat sérti meg. Nem a játékért küzdök, hanem SAJÁT MAGAMÉRT. Természetesen a gyermek ezt magának nem tudja megfogalmazni. "Csupáncsak" megéli.
A játék körül kialakuló konfliktusok tehát az én erősségének jelzői és nem az irigységé! Máshonnan nézve: a játékaiért soha nem küzdő, azokat átengedő gyermek sem jószívű. Ez a fajta magatartás inkább az én gyengeségére vall.
Két fontos kérdés merül fel a témával kapcsolatban: meddig is tart ez a korszak? Hogyan viselkedjünk az említett helyzetekben?
Az első kérdésre könnyebben adható válasz: egész óvodáskoron végighúzódik az az énfejlődési szakasz, de egyre csökkenő intenzitással. Ahogy a gyermek tapasztalati köre bővül, ahogy a számára fontos személyek viselkedését megfigyeli hasonló helyzetekben; ahogy értelmi képességei fejlődnek és érzelmi-indulati élete egyre inkább kontrollálhatóvá válik : úgy alakul át az enyém-tied konfliktus is. " Ha nem játszom vele, kölcsönveheti, attól még az enyém marad." Sőt: " játszom vele, de odaadom neki, hadd örüljön!". Egyre inkább megjelennek a szó szoros értelemben vett jószívűségnek az aktusai.


A második kérdésre nehezebb választ találni. Nem helyes, hogy ha a kialakult konfliktushelyzetet mindig úgy próbáljuk megoldani, hogy a gyermekünket "leállítjuk" és tárgyának átadására késztetjük. (Esetleg az "irigy kutya!" felkiáltással tarkítva.) Az sem helyes ugyanakkor, hogy ha éppen az ellenkezőjét tesszük és minden esetben hagyjuk, hogy megtartsa játékát. (Bár kevésbé káros, mint az ellenkező véglet.)
A legjobb egyfajta fele-fele arányra törekedni. (Természetesen nem úgy, hogy húzzuk a strigulákat: most megengedem neki, legközelebb pedig nem.)


A fentebb leírtak nem azt jelentik, hogy nem képviselhetjük saját elveinket,elgondolásainkat. Ha a tulajdonhoz való jog elvét tartjuk fontosnak, akkor közvetítsük azt. Ha a másiknak való kölcsönadás örömét hangsúlyoznánk inkább,ám legyen.
A lényeg,hogy a meggyőződésünk kifejezése mellett a döntést a gyermekre bízzuk ahányszor csak lehetséges. A szituációk változatosak,hol ezt hol azt,hol azt tartanánk felnőttszemmel helyénvalónak. A gyermek is több tényezőtől függően változatosan reagál az add-ide-a-játékodat szituációra.
Lépjünk ki a szituációból ha lehet és hagyjuk dönteni. A háttérbehúzódásról,egy külön bejegyzésben szót fogok még ejteni.



Egy kis kiegészítés:
Ez a szakasz intenzívebb lehet olyan gyermekeknél,akiknek testvérük van,főként ha a köztük lévő korkülönbség kicsi.
Ilyenkor ugyanis még azelőtt szembesül a birtoklással kapcsolatos szituációkkal,mielőtt a gyermeki egocentrikus szemléletmód ereje csökkene. Más szavakkal: még nem elég érett ahhoz,hogy a másik szempontjából is lássa az eseményeket, valamint az énfejlődés folyamatának a legelején tart.




Egy kis sajátélmény: 3 éves kislányommal a játszótéren játszunk. Ő motorral érkezett,amit le is parkolt a tágas játszótér egyik sarkában. Egyedül vagyunk,már egy jó ideje önfeledten játszik, eszébe sem jut a motor. Ám amikor kinyílik a kapu (két kislány érkezik),akkor vágtatni kezd a motor felé, rápattan és motorozik kicsit. Pedig a csúszdázásban nagyon benne volt éppen és a motor senkit sem érdekelt.De fontosnak érezte ezt a nagy rohanást.Hogy mindenki lássa, ki az úr a házban. Hogy kijelölje a határokat.