Csiga

" Még mindig nincsen kész!" "Nem igaz, hogy már megint rá kell várni!" " Kitaláljátok, hogy ki az utolsó? Talált, süllyedt, hát persze, hogy ő! Már megint! "Neked, hogyhogy nem Csiga a jeled?" "Kávét kellene adni neki!"...Haha, megint de jót nevettünk. Poénosak vagyunk.
Poén?
Inkább bélyeg.
Rohanás, siess!Igyekezz, szedd a lábad!
Rohanó hétköznapok, sietős reggelek. Azt a részét hagyjuk is a dolgoknak, hogy lehetne-e másképp, máshogy. (Nem könnyen, de lehetne.)
Most inkább arról beszélnék, hogy fontos tudatosítani, hogy nem minden kisgyerek tudja felvenni a ritmust. Otthon sem sokszor, és a bölcsiben, óvodában, iskolában pedig végképp nem.
Én mindig, hogyha egy kisgyerek szájából hallom- csendes beletörődéssel, mintegy tényként elfogadva-, hogy "lassú vagyok, én vagyok a leglassabb a csoportban": mindig megrendülök. Hiszen a cél az lenne, hogyaz elfogadás bázisán változni tudjon a kisgyerek, hogy el tudja érni saját fejlődési maximumát, ami egyetlen és egyedi, ami számára a tökéletes és a világ számára is az kellene, hogy legyen.
A kávés "poén", és a csendes, szomorú beletörődés NEM elfogadás. Az elfogadásban szeretet van a másik ember felé. Az elfogadás észreveszi a jót: az elmélyülés képességét, az alaposságot, a részletek észrevételét, a megfontoltságot a "lassúságban". Nem csak észreveszi, hanem szóvá is teszi, értékeli: így növelve a gyermek önbizalmát. Ennek a szeretetteli elfogadásnak a révén tudja elfogadni, szeretni saját magában ezt az összetett jellemvonást a kisgyermek. És működésbe tud lépni a fejlődés egyik legnagyobb paradoxona: ha elfogadnak úgy ahogy vagyok, akkor képes vagyok változni is.

Nem véletlenül használtam az előbb a "jellemvonás" kifejezést: hiszen az a sajátos "pszichomotoros tempó" (pl. az, hogy lassabb vagy gyorsabb a reagálási módunk): már születésünkkor nyilvánvalóvá válik. Legtöbbször (és itt most nem az időhúzós, hisztis játszmákra gondolok) a gyermek egy veleszületett jellemzője miatt lassabb, erről nem tehet, de ebben (is) fejlődni tud. Nem határok nélkül persze, hanem saját határain belül. És ennél több nem is kell!

És a végén minden összeáll...

"És a végén minden összeáll egy képpé..." hallhattuk a  Kispál és a Borz egyik dalában (habár kicsit más vonatkozásban mint a gyermeknevelés témája ;-)).
De valóban a gyermeknevelés élményét sokszor kísérik "aha-élmények" és öröm, amikor megtaláljuk a megfelelő utat egy adott élethelyzet, konfliktus megoldásához, a gyermekünk lelkéhez: mint amikor sok-sok kirakós darabka végül megtalálja a helyet az összképben.

Emellett ha arra gondolunk, hogy nézetek, elméletek, vélemények kavalkádja van a köztudatban, és sokszor egymással ellentétes információözönnel halmozzák el az embert a különböző szakértők (képzett szakemberek és önmagukat szakértőknek vallók egyaránt), könnyen elveszetté válhatunk : hiszen mindennek megfelelni nem lehet (és nem is kell). Mintha az összes kirakós a feje tetejére állna. De mégis végül kirajzolódhat egy alap minta, melyet rugalmasan alkalmazhatunk, hogy az adott gyermekhez, az adott helyzethez, saját személyiségünkhöz, aktuális hangulatunkhoz illeszkedjék.

A képzésem során magam is átéltem bizonyos elveszettséget : a bőség zavarát, ha a különféle irányzatokat, elméleti megközelítéseket nézzük. Itt is érvényes (legalábbis az én utam ez), hogy ebből a sokszínűségből össze lehet gyúrni amolyan eklektikus módon a saját, egyedi módszerünket, megközelítésünket, melynek különböző elemeit az aktuális problémához tudjuk igazítani.

A gyermeknevelés fő vezérfonala véleményem szerint a feltétel nélküli elfogadás biztosítása kell, hogy legyen: ezzel teremtjük meg az érzelmi biztonságot ami az egészséges önértékelés alapja.

A feltétel nélküli elfogadásról sok gyermeknevelési könyvben olvashatunk. Ezekben többek között azt a kérdést boncolgatják, hogy hogyan vehetjük rá a gyereket, hogy szót fogadjon; hogyan állítsunk le egy nekünk nem tetsző cselekvést? Többször olvashatjuk, hogy a nem-tetsző cselekvést kell elutasítani nem pedig a gyermeket.

" Azonnal gyere le a kanapéról, miért vagy ilyen szófogadatlan, rossz gyerek??!"

" Nem ugrálunk a kanapén, mert elszakad a rugó!"

Ugye érezzük a különbséget? De vajon a gyerekek érzik-e? A neves pszichológus Thomas Gordon szerint a gyermek ugyanazt az el-nem-fogadást éli meg mindkét esetben. Ugyanis nem fog nyelvtani elemzést végezni, hogy " milyen jó nekem, hogy bár az ugrálásomat elutasítják, de engem elfogadnak", hanem úgy fogja megélni, hogy az ugrálást és őt magát is elutasítják, hiszen ő az, aki ugrál. Az elvont "ugrálás, mint cselekvés" számára nem értelmezhető.
Most akkor mikor és hogyan közvetítsünk a nevelés során elfogadást?

A gyereknevelés másik sarkalatos pontja a kongruencia (hitelesség). Azt fejezzük- e ki szavainkkal amit érzéseinkkel, szándékunkkal, mimikánkkal, hangszínünkkel , hangulatunkkal is közvetítünk? Az egymással ellentmondó információk ugyanis megzavarják a gyereket, arról nem is beszélve, hogy eltanulja ( mint mindent, amit lát)az érzések és szándékok leplezését. Ne zavarjuk tehát össze a gyereket az "őszintétlenséggel"!

Ugyanakkor ha belegondolunk abba, hogy hányszor szólunk rá a gyerekekre, hogy viselkedjen/ fogja vissza magát, ne engedje szabadon az indulatait...nos, akkor rájövünk arra, hogy az lenne igazságos hogy ha sokszor magunkat is visszafognánk! Vagy az önuralmat csak a gyerekektől várjuk el? És ha elvárjuk, akkor az nem megy a hitelesség rovására?

Mégis, ahogyan az idő telik és megannyi (jól-rosszul megoldott) szituációnak leszünk részesei: rájövünk arra, hogy mégsem(mindig) esélytelen ez a nevelés dolog, vannak olyan helyzetek, amiket meg tudunk oldani (juhéj!), és olyan elméletek, amiket sikerrel tudunk alkalmazni, amiket magunkénak érzünk. A kép számomra például akkor állt össze, amikor rájöttem arra, hogy egy egyszer bevált megközelítés, nem feltétlenül válik be minden egyes gyereknél sőt ugyanannál a gyereknél sem mindig hatásos. De az a tudat, hogy az adott ismeret ott van az "eszköztárunkban" és bármikor előhúzható, saját tapasztalataink segítségével finomítható: magabiztosságot ad, és segít továbblendülni a hullámvölgyeken.

A teljesség igénye nélkül a következő könyveket ajánlom csemetézgetésre :

Gordon, Thomas : P.E.T- A szülői eredményesség tanulása

Fraser-Mazlish, : Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje

Jane Nelsen :Pozitív fegyelmezés

Bettelheim: Az elég jó szülő

Útravalóul két fontos dolog:

- tudjunk megbocsájtani magunknak, amikor nem úgy reagálunk, ahogy azt terveztük, hagyjuk abba a  "tökéletes szülő" ideájának kergetését, tökéletesen elég, hogy ha elég jó szülők tudunk lenni:-)

-mindenek felett pedig szeressük és fogadjuk el a gyermeket: ennek az elfogadásnak a tükrében tud változni, fejlődni és bízni önmagában és a világban.