Kezdő sorok

Kerületünkben ez év nyarától beszüntetik az óvoda- és iskolapszichológiai szolgáltatást takarékossági okokra hivatkozva.Nem mintha igény nem lenne rá, sőt..! Ha figyelembe vennék "az okosok" az igényeket, akkor inkább bővíteni kellene ezt a hálózatot, nem pedig megszüntetni. Így még kevesebb gyermek és szülő részére lesz elérhető a segítség. Pedig az, hogy a problémákkal, konfliktusokkal minél korábban foglalkozzunk nagyon fontos.
Hiszek az emberben  (különösen a gyerekben) lévő erőben, ami a megoldás, a gyógyulás felé visz. Ugyanakkor számos olyan konfliktus, nehézség van, amivel önerőből nem vagy nem teljesen lehet megküzdeni. Számos nevelési hibába csúszik bele az ember, amit minél előbb igyekszünk korrigálni, annál hatékonyabban sikerül!Senki nem mentes a hibától, különösképpen nem egy ilyen bonyolult és örömteli terepen mint a gyereknevelés. A hibák által rengeteget tanulhatunk gyerekeinkről és önmagunkról is.
Az óvoda- és iskolapszichológia ezeket a területeket célozza meg.  Rendkívüli jelentősége van tehát: gyerekekre fókuszál, akiknél a probléma még nem kérgesedett meg, akikben (véleményem szerint)erős(ebb) az öngyógyításra való hajlam. A gyerekre való fókuszálás nem jelenti azt, hogy megfeledkezünk a   környezetről, mely a gyermekre hat! Ez elsődlegesen a család, másodlagosan az óvoda ill. iskola. Legtöbbször nem a gyerekben van a hiba, a diszfunkció, hanem a  őt körülvevő környezet mulasztott el észrevenni, megérteni valami fontosat.


A blog elindítását már egy ideje fontolgatom, de az első mondatban leírt történés adta meg a kezdő lökést a tényleges elindításhoz. Azt tervezem, hogy újra sorra veszem a leggyakrabban felmerülő problémahelyzeteket. Nem kiselőadás - sorozatot tervezek: reményeim szerint értékes tapasztalatcserében lesz részem e sorok Olvasóival közösen! Mert nem mindig a pszichológus látja jól...A pszichológusnak előnye van a tudásanyag mennyiségében de a szülőnél jobban senki sem ismeri gyermekét! A pszichológusnak kedvez, hogy kívülről rá tud látni egy helyzetre és nem befolyásolják az érzelmek.De azt is tudjuk, hogy " jól csak a szívével lát az ember". Egy gyermek problémáját, egy konfliktushelyzetet tehát csak úgy lehet  megoldani ,ha kölcsönösségre törekszünk, ha kiaknázzuk a "szülőségben" és a "pszichológusságban" rejlő lehetőségeket. Így tudunk katalizátorként működni és hozzásegíteni a gyermeket ahhoz, hogy felfedezhesse belső erőforrásait.

Kiegészítés( 2013):
A bevezetőben leírtakhoz  képest annyi a változás, hogy a kerületi óvodáknak és iskoláknak saját hatókörükben kell pszichológust alkalmazniuk.

Mikor melyik mesét?

Bevezetésként a mesemondás jelentőségéről szeretnék szólni: a mesélés " aktusa" különösen a "fejmese" (könyv nélkül mesélt mese) a kisgyermek számára felvillantja csodaországot. És ez a Csodaország nincs is messze a valóságtól számukra : a mindennapok hétköznapisága csak mint egy vékony függöny leplezi.  A kisgyermek (még kisiskolás korban is) kettős tudattal hallgatja a mesét: tudja, hogy mese és mégis hisz benne. A mesélés közben élénk fantáziával festi meg saját magának a történet jeleneteit, veszi fel a mesefolyam sodrását. Arcán várakozás, elmélyülés, izgatottság, szeme csillog. Mesemondáskor erősödik a mesélő és a hallgató közötti érzelmi kapocs, és ha a mesemondást mindennapi kis szertartássá tesszük akkor ez már önmagában is erősíti az érzelmi biztonságot: meghitt, várt minőségi idő válik belőle.

A mesének mindamellett, hogy fejleszti a kreativitást, a fantáziát (ez elsősorban a fejmesékre, illetve a felolvasott kép nélküli  vagy kevés képpel illusztrált történetekre igaz), fejleszti a szókincset, a kognitív képességeket, erősíti az érzelmi köteléket van még egy fontos funkciója: gyógyít, erősít, bátorít, utat mutat, támogat. A gyermekkor fontos kérdéseinek, problémáinak, kétségeinek megoldásában segít, segít megbirkózni a sokszor félelmetes érzelmi viharokkal, meglépni a különböző fejlődési fokokat. Mégpedig úgy mutat utat, hogy a gyermeki lélekhez közvetlenül gyermeki nyelven, képekben szól.  Két példát emelek csak ki most a mesék gyógyerejéből: ha egy kisgyermek helyzetébe belegondolunk : kicsisége, tapasztalatlansága miatt megannyi frusztráció éri. "Nem érem el, el akarom venni, de nem lehet, ki akarom próbálni de nem engedik, meg akarom érteni de nem tudom" stb..: a mese viszont megmutatja, hogy a legkisebb is győzhet!

A gyerekek végletesek: sokszor nem " haragszanak" az anyjukra, hanem elhangzik az " anya utállak!"  Ez az érzés nagy bűntudatot okoz bennük, hiszen amitől a legjobban fél az a szülői szeretet elvesztése. Viszont a mese boszorkányát "joggal" lehet akár gyülőlni is, remek lehetőség arra, hogy a negatív érzések rajta bűntudat nélkül lecsapódjanak: a gyermek a negatív érzéseket szorongás, bűntudat nélkül megélje.

A fejmesék azért is jobbak, mint a képekkel illusztrált változat vagy a mesefilm mert a gyermek saját maga teremti hozzá meg saját belső képeit, azokat a képeket és olyan képeket amikre Neki akkor és most szüksége van. Pont annyira kidolgozottak, szépek vagy félelmetesek amennyire neki kell. Nincs kívülről " rákényszerített", a fantáziafolyamot megakasztó és irányító képsorozat.

A mikor- melyik mesét kérdésnél is fontos észbentartani, hogy a gyerekek (a hallgatott mesénél) saját lelki- fejlettségi szintjüknek megfelelően engedik be a mese különböző jelentéstartalmait. Testvéreknél például előfordul, hogy egyszerre hallgatják a mesét nagyobbak és kisebbek: ilyenkor mást jelent a mese az egyes gyerekeknek, azt és úgy engedik be magukhoz amit és ahogyan kell.

Bár a családi és a szakmai blog bejegyzései ritkán keverednek, mégis most idekívánkozik egy kedves családi emlékünk. Férjem mindhárom gyermekünk születésénél mesélt a pár perces újszülötteknek. Arról, hogy mennyire jó, hogy itt vannak, mesélt a többi családtagról, a jövendő életünkről. És ez így volt jó :).

És így is kell, hogy történjen. Kezdetben a gyermekről, a mindennapok történéseiről meséljünk a kicsiknek. Sokkal többet értenek az elhangzottakból, mint gondolnánk. Ha a szavak értelme nem is, de a hangszín, a szavak sodrása, a mögöttes érzelmi üzenet bizonyosan eljut hozzájuk.  S ahogy nőnek, úgy válik fontossá maga a történet. A napjai visszamesélésével ismerősséget, a ráismerés örömét nyújtjuk a pindur mesehallgatóknak.
Két éves kor tájékán a mindennapok mesélése történhet a kismackó/ kisnyuszi/ cinke vagy más állat alakján keresztül és a kisgyermek boldogan ismer magára a mesében így is.
Hároméves kor tájékán ideálisak az állatos mesék.  Fontos, hogy ezek ne tanmesék legyenek, legalábbis azok a mesék nem ajánlottak, ahol a tanulságot szájbarágósan, direkt módon kihangsúlyozzák, megfogalmazzák. A tanulság megfogalmazása a kis mesehallgatók feladata ugyanis.
Ezt követően négyéves kor tájékán a népmesék, majd ötéves kor felé haladva a klasszikus tündérmesék korszaka következik.
Természetesen a legelső időszaktól ajánlottak, a versek, mondókák, gyermekdalok, de ez már egy másik bejegyzés témája lesz.

Néhány gondolat a generalizációról

Az egyik kedvenc fogalmam ez :).  Jelentése: egy tudás, érzés, egy tapasztalat megszerzése, beépítése és átvitele a hasonló helyzetekre. Generalizáció az is amikor - a nyelvelsajátítás során - a kisgyerek a megtanult " kutya" szót kiterjeszti a hasonló teremtményekre: vagyis minden szőrös négylábú " kutya " lesz.
Generalizáció az is, amikor a kisgyerekben kialakul az ősbizalom, kiépül a kötődés, és ezt a mintát továbbvíve másokkal is bizalomteli kapcsolatot képes kialakítani.
Ezt a jelenséget használják ki ( többek között) a terápiás munkában is: a saját erőforrások tudatosítása és mobilizálása akkor lesz hatékony, akkor lesz valós hogyha nem csak a terápiás helyzetben realizálódik, hanem az élet különböző szituációiban is.
A mindennapi élet során, a gyermeknevelés hétköznapjaiban számtalan helyzet adódik, hasonló szituációkra adott reakcióink is hasonlóak és gyermekeink megszokják reagálási módjainkat. Ez egyrészt kicsit ijesztőnek tűnhet, mindenesetre elgondolkodtathat. Hallottam szülői interjú során olyat, hogy  " a gyermekem eljátszik magában, megszokta, hogy engem hiába hív játszani" . Na, ez a "megszokta" ez is generalizáció.  De ahogy az éremnek is két oldala van, úgy megvan a generalizáció folyamatának a pozitív oldala is! Pozitív tapasztalatok láncolatát horganyozhatjuk le gyermekeink lelkében és ehhez nem az kell, hogy mindig, minden körülmények között mintaszülőként, a türelem szobraként reagáljunk. Sokkal inkább az, hogy törekedjünk arra, hogy elég jól (= a gyermek szükségleteinek megfelelően) reagáljunk és ez elég gyakran történhessen ahhoz, hogy a gyermek ebből általánosítson. Ez is hozzájárul majd ahhoz, hogy a jövőben ő is empátiával, szeretettel tudjon fordulni mások felé.

Közösségigény

Mint ahogy szinte minden a gyermeknevelésben, a közösség iránti igény kapcsán felmerült elgondolások is eltérőek. Sokszor összekeveredik a kortárskapcsolatokra való igény jelensége a nagyobb közösség iránti igénnyel.
Kortársakra a gyereknek  sokkal előbb szüksége van mint egy nagyobb közösségre. Kortárskapcsolatok alatt a tágabb családi, rokoni, ismerősi, játszóteres, szomszédi stb kapcsolatokat értem, ami eleve adott, vagy ami spontán kialakul a hétköznapi séták, levegőzések alkalmából.

Az első életévekben a családi közeg meghatározó. A családban való nevelkedés érzelmi és szocializációs előnyökkel is bír. Érzelmileg sokszor kiegyensúlyozottabbak és kognitív képességeik tekintetében sem mutatnak lemaradást az otthon nevelkedő, később közösségbe kerülő gyermekek.

A bölcsödei, óvodai közösséghez való alkalmazkodás nagy feladat kicsinek (és nagynak is), a rengeteg inger mely egész nap a gyermeket éri az idegrendszernek megterhelő. Ez a legjobb, leglegleggyermekcentrikusabb közösségben is így van, ezt jó ha tudjuk, és a hétköznapokban is észben tartjuk. Az egyik leggyakoribb ok, a gyakori hisztikre, a " nehezen gördülő" hétköznap délutánokra a fáradtság. Egyéni teherbírástól, az idegrendszeri szerveződés egyéni minőségétől függ, mennyire tudnak alkalmazkodni a környezeti ingerek sokaságához az egyes gyerekek. De még a sok ingert befogadni tudó, ahhoz könnyebben alkalmazkodó gyermekeknél is megfigyelhető, hogy az idegrendszerük felfokozottabb állapotba kapcsol mások jelenlététől. Ez pedig kifáradást eredményez. Nálunk felnőtteknél is megfigyelhető ugyanez jelenség: már a tudat, hogy nem vagyunk egyedül, hogy mások minket figyelnek fokozza éberségi szintünket.

És mint ahogy szinte minden: személyiség-, egyéniségfüggő az is, hogy mikor, mennyire igényli a lurkó a társaságot illetve egy tágabb közösséget. Személyiségfüggő az édesanya tekintetében is: mennyire szeret itthon lenni, mennyire hiányzik a " világ", a feladatok, a munka, a társaság.
(Az anyagi okokról nem szólok most itt, "a menni kell" kényszere nagy úr, ezt a " muszájt" a gyermekek megértik és alkalmazkodnak hozzá.)