Boldog Karácsonyt!

Közeledik az Ünnep: Jézus születésének ünnepe, a szeretet ünnepe, az összetartozásé, a családé....és még sorolhatnám. Kinek kinek ízlése, hite, meggyőződése szerint. És ez így szép. 

Mit gondolnak a Karácsonyról gyermekeink? Azt, amit mi hitelesen közvetítünk nekik. Van ahová a Jézuska jön el, és az izgatott várakozás és meglepetés megfűszerezi gyermekünk örömét. Vannak olyan családok, ahol együttes készülődés fényezi az ünnepet, emelve az összetartozás érzését. (Fa együttes díszítése,ajándékok készítése.) És ez ugyanúgy csodás varázs. Vannak olyan családok és olyan helyzetek is  (pl óvodai ünneplés) ahol e kétféle szokás ötvöződik. És mindez így jó.

 Mindenkinek egyéni jelentést hordoz az ünnep, egyéni jelentéssel, egyéni szokásrendszerrel: még akkor is hogy ha a meggyőződés közös. Ez a konfliktusok lehetőségét is magában rejti, de erről majd egy későbbi bejegyzésben lesz szó. 

Gyermekünk akkor éli meg teljes intenzitással az ünnep örömét, ha érzi, hogy mi is azt tesszük saját hitünk szerint. 

Sokan tartanak kicsit attól, hogy mi lesz ha gyermekük szembesül majd az igazsággal  (nem a Jézuska hozza, nincsen Télapó). Ne tartsunk attól, hogy gyermekünk neheztelni fog a "hazugságért", mellyel csodaországot teremtettünk neki. Ahogy értelme fejlődik :egyre jobban körültekintve a világban sok-sok tapasztalatot, benyomást szerez.  Hiszi még amit mondunk, (mert Csodaországban élni jó:) de a sok-sok benyomás és gondolat következtében legbelül már érzi, sejti, tudja, hogy mi vagyunk az ajándékozók.

Egy saját példa avagy néhány sor a liftfóbiáról

Az előző bejegyzésemben írtam, hogy próbáljunk meg a félelmeinkkel szembeszállni, azokat úgy kezelni, hogy a gyerekek átéljék hatékonyságunkat, megtapasztalják az adott helyzetre való megfelelő reagálást.


Most jöjjön a saját példa: úgy nőttem fel, hogy rettegtem a liftezéskor, mindegy hogy hányadik emeletre kellett felcaplatni,  én mindig gyalog mentem. Ha mégis arra kényszerültem, hogy liftbe szálljak akkor a pánik számos jelét produkáltam. (verejtékezés, szapora szívverés, remegés..) Nemrég egy barátnőmnél vendégeskedtünk 10 hónapos kisbabámmal. Ők a kilencedik emeleten laknak, amit babakocsistól lehetetlen lenne megmászni. Úgy döntöttem, hogy lifttel megyünk. Tudtam, hogy kislányomnak nem lenne sem kellemes, sem hasznos élmény látni pánikoló édesanyját és ez a tudat hasznosabbnak bizonyult a fóbiák kezelésére szolgáló terápiáknál is;-) Tudatos elhatározással sikerült a kicsivel nyugodtan "beszélgetve" felérni a kilencedikre! Az anyaság és annak tudata, hogy a kicsi tapasztalatokból tanul, érzéseket, viszonyulásokat vesz át--> ezek segítettek a félelem leküzdésében.


Az előző bejegyzésben írtam arról is, hogy nem szabad ostorozni magunkat hogy ha nem sikerül így tennünk egy adott helyzetben. Ugyanolyan jó megoldás (bár fárasztó:) ) lett volna, gyalogosan a babával felmenni a lépcsőn, amíg barátnőm lejön a kocsiért.. A lényeg az, hogy a helyzetet megoldjuk és összhangban legyünk saját érzéseinkkel. Ez a legfontosabb tapasztalatanyag amit gyermekünknek átadhatunk. Ez fontosabb magánál a megoldás módjánál is.

Félelmek

Az egyes témákat igyekszem -majd- aktualitásokhoz  is kötni, amennyiben lehetséges! Az éjjeli hatalmas vihar adta az ötletet, hogy először a félelmekről írjak, hiszen  gyerekeknél (is) gyakran előfordul, hogy a vihar megijeszti őket. A bejegyzést gondolatébresztőnek szánom, várom a hozzászólásokat a tapasztalat-és véleménycseréhez.

 Hogyan alakulnak ki az  alapvető félelmek? Hogyan kezeljük őket? Miért van az, hogy vannak dolgok és helyzetek amikre a legtöbb gyerek félelemmel  reagál?
A Gyermeklélektan (Mérei-Binet) szerint a félelmek keletkezésének 3 alapvető módja van. (1)

1. kondicionálás: Valami kellemetlen élményt él át, és ez megijeszti. Ezt az érzést átviszi a valamilyen szempontból hasonló szituációkra is. (Rosszul lép fel a buszra és megfájdul a lába; elkezd félni minden járműtől) 
2. kötődési csalódás: a kiscsecsemő csalódik várakozásában: a szeretett személy megjelenését várja, de valaki más hajol fölé. Ezt a csalódásérzést éli meg szorongásként. Ez a szorongás későbbi félelmek alapja (lehet).

    3. A megszokott és a szokatlan együttes előfordulása szorongást okoz  : A csecsemő még nagyon esetleges tapasztalati réteggel rendelkezik: ha az eddig megszokott helyzetben változás áll elő,azt nem tudja hozzáilleszteni az eddigi tapasztalataihoz és ez szorongást idéz elő. (például anyja új frizurával jelenik meg) A hetek előrehaladásával, ahogy a csecsemő tapasztalatainak mennyisége növekszik ez egyre ritkábban fordul elő.

Ha egy kicsit másfelől közelítünk a témához, akkor nem hagyhatjuk ki az utánzás jelentőségét sem. Ha  a gyermek többször azt tapasztalja, hogy a számára oly fontos személy bizonyos helyzetekre félelemmel reagál, akkor az azonosulás révén eltanulhatja ezt a reakciót. Nem csak a magunk érdeke tehát, hogy egyes -esetenként irracionális - félelmeinktől megszabaduljunk. De ne érezzük kényszernek, és ne ostorozzuk magunkat ha nem sikerül. Számunkra  is hasznos, és a kisgyereknek pedig követendő példa, hogy ha megtanuljuk kezelni a félelmünket. Például az egerektől félő személy felállíthat csapdákat, tarthat macskát stb., és segítségül hívhatja férjét (vagy bárkit), ha egeret lát. Ezek mind  adekvát (helyénvaló) viselkedésmódok ellentétben például azzal, hogy ha valaki véget nem érően sikítozik ebben a helyzetben. (Természetesen vannak a félelemnek önerőből nem orvosolható fokozatai (fóbiák), az ilyen esetek többségében szakszerű segítséget kell kérni). Ne feledjük tehát, hogy az utánzás jelentősége igen nagy a kicsik fejlődésében és ennek  kiaknázása rengeteg lehetőséget kínál arra, hogy segíthessünk gyermekünknek a félelmek leküzdésében.

Az ún. "szabadon lebegő félelemről" (szorongásról) akkor beszélünk, hogy ha nem ismert (nem tudatosítható) a kiváltó ok. Ez is gyakran vezethet egy konkrét helyzettől, személytől, tárgytól stb. való félelemhez, mert a szorongás hozzátapad valamihez, ami megfogható. Például az a személy, aki úgy érzi, hogy "nem kap levegőt", "megfullad "megfojtja" a környezete irracionális félelmet mutathat a tavak, folyók, tengerek iránt. (Nem tud úszni és így szorongása ezt a helyzetet "használja ki", ehhez tapad hozzá.)  Ugyanerre példa kisgyerekeknél a sötéttől való félelem: saját kis belső életüknek, megélt szorongásaiknak vetítővászna tud lenni éjjel a gyerekszoba.A szülőktől való elszakadás (szeparációs szorongás) az, ami leggyakrabban a sötéttől való félelem mögött meghúzódik. (Ez a gyermekben nem tudatos)

Tipikus, leggyakrabban jelentkező gyermekkori félelmek:

-szeparációs félelem (szülőktől való elszakadástól való félelem,a magárahagyatottságtól való félelem)

Ranschburg Jenő számos könyvében, köztük a Szülők könyvében a szeparációs félelem megjelenését kb. 8 hónapos korra teszi, ezt követi kétéves kor körül a szeparációs félelem újabb hulláma, de az egész gyermekkorra jellemző változó intenzitással. (2)
Az élethelyzet megváltozásakor (pl bölcsődébe, óvodába kerülés, feszültségek, haláleset a családban) felerősödik.
Első megjelenése a kötődés (ragaszkodás) kialakulását jelzi. (A gondozó személytől való elszakadás csak akkor félelmetes, ha az illető személy jelentősége megnő, ha ő a baba biztos pontja a világban!) A kötődés féléves kor körül alakul ki és ezzel párhuzamosan jelenik meg a szeparációs félelem is. A kétéves korral járó változások (megnőtt mozgástér, társas kapcsolatok átalakulása-bölcsőde vagy játszótér, játszóház stb..) hatására újból felerősödik az igény a gondozó közelségére. Amit tehetünk: legyünk elérhetőek a gyermek számára a szó átvitt és szó szerinti értelmében is. Tudja, hogy hozzánk fordulhat, kétségeit, élményeit, félelmeit megoszthatja velünk.

-félelem a sötéttől (és ennek variációi : pl félelem a szörnytől, ami este jön el...)

Mint fentebb említettem gyakran a szeparációs félelem adja a hátterét a sötétségtől való félelemnek. A gyermek úgy éli meg a sötétséget, hogy "megszűnik a világ" a  számára,  "eltű nnek a szülei"sőt "ő is megszűnik létezni". Ez kiszolgáltatottságérzést kelt.A mindennapokban megélt események is szorongást kelthetnek, ugyanúgy az is, hogy ha a rákövetkező nap tartogat olyan eseményt, amitől a gyerek tart.
Amit tehetünk: teremtsünk olyan környezetet, hogy a gyermek átélhesse saját hatékonyságát, megtapasztalhassa, hogy ura lehet  a helyzetnek. Legyen éjjeli fény a szobában, ne legyen teljes a sötétség. Ez amellett, hogy a félelemérzést is csökkenti, praktikus segítség akkor is, hogy ha éjjel ki kell menni. Emellett célszerű egy kis lámpát tenni az ágy mellé, melynek kapcsolóját a gyermek elérheti. Ha a már különalvó gyermek éjjel átmegy a szülői hálószobába, akkor ezt engedjük meg neki.
Ranschburg Jenő javaslata (4): amennyiben lehetőség van rá tegyünk egy kis matracot az ágy mellé és beszéljük meg a gyermekkel, hogy átjöhet oda aludni bármikor az éjszaka folyamán. Ilyenkor újra álomba simogathatjuk.

-egyensúlyvesztéstől és hangos zajoktól való félelem: veleszületett. (3)

 (Ez indokolhatja -többek között a mennydörgéssel kapcsolatos gyakorta megjelenő félelmet) Ezeknek a félelmeknek csak az intenzitása csökken a felnőtté válás során, de teljesen nem tűnik el. Mindkét veleszületett félelem adaptív (hasznos)mert az egyént arra készteti, hogy gyorsan reagálhasson az adott helyzetre.

Mi a teendő konkrét helyzettől való félelem jelentkezésekor?

1. támogatás, megnyugtatás

Az aktuális helyzet lefolyásakor nem célravezető a racionális magyarázat. A példánál maradva, nem segít, ha kiselőadást tartunk a vihar keletkezésének módjáról, esetleges hasznáról. Félelem átélésekor az agyunk nem fogékony a magyarázatokra! Gyakran "tudja" is a gyermek, hogy nem veszélyes, amitől fél, de ez a tudás nem segít a félelem átélésekor. Fogadjuk el a félelmét és ne bagatellizáljuk. (Ne mondjuk tehát, hogy "nem kell félni" stb...) ezzel azt közvetítjük, hogy megértjük és érzelmileg  támogatjuk őt.

Nem szabad a gyermeket az adott helyzetnek kitenni, így bizonyítva, hogy nem veszélyes az, amitől fél.(Ne menjünk ki ilyenkor a szabadba, ne kényszerítsük a gyereket az ablakhoz ;nem szabad erőszakkal leoltani a villanyt a szobájában stb...)

Amikor a gyermek a félelmet kiváltó helyzetben van, a szülő feladata a megnyugtatás. Alkalmazzuk azokat a 

technikákat, amikkel gyermekünket a leghatékonyabban meg tudjuk nyugtatni.

     2. Legyünk nyugodtak!

Az utánzás jelentőségéről már volt szó, most visszautalnék rá : ha a gyermek azt látja, hogy anyja (apja, gondozója...) megőrzi higgadtságát, egy biztos pontot képez az érzelmi kavalkádban könnyebben megnyugszik és nagyon nagy az  esély arra, hogy előbb-utóbb ő is hasonlóképpen fog reagálni. A higgadtságunk mint erős bástya védelmezi őt.
3. Hitelesség
A maradjunk nyugodtak kitételt nem tudjuk mindig alkalmazni,a valójában nagyon is félő ám nyugalmat színlelő felnőtt csak növeli a gyermek szorongását. Vannak félelemkeltő helyzetek de a felnöttek a lehetséges megoldások szélesebb repertoárjával rendelkeznek mint a kisgyermekek. Látja félelmünket is,de látja azt is,hogy lépéseket teszünk a megoldásért.

   3. Beszéljük meg!

Később, a helyzet elmúltával gyakori, hogy a gyermek kezdeményez beszélgetést az adott dologról. Legyünk fogékonyak rá, és az ő szintjén magyarázzuk el a történteket. A példánál maradva mesélhetünk a vihar és az eső keletkezéséről, fontosságáról, hogy mi a teendő vihar esetén stb. Nem szükséges hosszan mesélni erről, érezzünk rá, hogy a gyermek mennyit igényel. A legjobb, ha rövidebb megállapításokat teszünk és hagyjuk, hogy a gyermek kérdései irányítsák  beszélgetést.
Az átéltek lereagálását az együttes élmények is segítik: rajzoljuk le -akár együtt is-, hogy  mi történt. Menjünk el sétálni ha az idő már kiderült és nézegessük meg a pocsolyákat stb; meséljünk hasonlót...( pl.nyuszika a viharban fedett helyre bújt és ott már nem félt, meg sem ázott stb....)

- Amikor tudjuk (sejtjük), hogy félni fog (például orvosi vizsgálat, vagy  ismeretlen helyzet):

A legfontosabb az őszinteség, a tájékoztatás és a támogatás:
írjuk le a helyzetet és mondjuk el, hogy mi fog valószínűleg történni és hogyan. Így legalább az ismeretlentől nem kell tartani....
Fontos, hogy őszinték legyünk, ne hallgassuk el azt sem, hogy ha egy vizsgálat fájdalommal jár! Ellenkező esetben a bennünk lévő bizalom rendül meg és ezt nehezebb visszaszerezni, mint a vizsgálat utáni könnyeket felszárítani.
Biztosítsuk őt  arról, hogy mellette leszünk. (Győződjünk meg előre arról, hogy a gyermeket bekísérhetjük.)
Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor ez nem lehetséges, ilyenkor biztosítsuk arról, hogy kint fogjuk várni.


5. Kerüljük a megnyugtatásnak azt a módját,amikor a gyermek érzéseinek létjogosultság vitatjuk. ( ugyan már,nem kell félni,ilyen nagyfiú már nem fél stb.)
Mindenkinek alapvető joga, hogy úgy érezzen ahogy.
Az érzések nem kőbe vésett dolgok,ne tartsunk attól,hogy az érzések elismerésével megszilárdítjuk,lehorgonyozzuk azokat. Éppen ellenkezőleg! Ha nem kell meggyőzni a másikat arról,hogy mit érzek akkor marad energiám,kedvem arra,hogy megfigyeljem mit csinál, hogyan érez a másik.
Ne felejtsük el,hogy a kisgyermek esetleges tapasztalati réteggel rendelkezik, ahogyan növekszik, úgy nőnek ismeretei a világról is. Ami kezdetben az újszerűsége miatt szorongást okoz,az pár héttel később az ismeretség okán akár pozitív élményt is jelenthet a gyermeknek.





Felhasznált irodalom:
(1) (3) Mérei Ferenc- V. Binét Ágnes : Gyermeklélektan, Medicina, Budapest, 1999
(2) dr Ranschburg Jenő : Szülők könyve
(4) dr Ranschburg Jenő : válaszadás emailben, www.egyszervolt.hu/ családi kör

Kezdő sorok

Kerületünkben ez év nyarától beszüntetik az óvoda- és iskolapszichológiai szolgáltatást takarékossági okokra hivatkozva.Nem mintha igény nem lenne rá, sőt..! Ha figyelembe vennék "az okosok" az igényeket, akkor inkább bővíteni kellene ezt a hálózatot, nem pedig megszüntetni. Így még kevesebb gyermek és szülő részére lesz elérhető a segítség. Pedig az, hogy a problémákkal, konfliktusokkal minél korábban foglalkozzunk nagyon fontos.
Hiszek az emberben  (különösen a gyerekben) lévő erőben, ami a megoldás, a gyógyulás felé visz. Ugyanakkor számos olyan konfliktus, nehézség van, amivel önerőből nem vagy nem teljesen lehet megküzdeni. Számos nevelési hibába csúszik bele az ember, amit minél előbb igyekszünk korrigálni, annál hatékonyabban sikerül!Senki nem mentes a hibától, különösképpen nem egy ilyen bonyolult és örömteli terepen mint a gyereknevelés. A hibák által rengeteget tanulhatunk gyerekeinkről és önmagunkról is.
Az óvoda- és iskolapszichológia ezeket a területeket célozza meg.  Rendkívüli jelentősége van tehát: gyerekekre fókuszál, akiknél a probléma még nem kérgesedett meg, akikben (véleményem szerint)erős(ebb) az öngyógyításra való hajlam. A gyerekre való fókuszálás nem jelenti azt, hogy megfeledkezünk a   környezetről, mely a gyermekre hat! Ez elsődlegesen a család, másodlagosan az óvoda ill. iskola. Legtöbbször nem a gyerekben van a hiba, a diszfunkció, hanem a  őt körülvevő környezet mulasztott el észrevenni, megérteni valami fontosat.


A blog elindítását már egy ideje fontolgatom, de az első mondatban leírt történés adta meg a kezdő lökést a tényleges elindításhoz. Azt tervezem, hogy újra sorra veszem a leggyakrabban felmerülő problémahelyzeteket. Nem kiselőadás - sorozatot tervezek: reményeim szerint értékes tapasztalatcserében lesz részem e sorok Olvasóival közösen! Mert nem mindig a pszichológus látja jól...A pszichológusnak előnye van a tudásanyag mennyiségében de a szülőnél jobban senki sem ismeri gyermekét! A pszichológusnak kedvez, hogy kívülről rá tud látni egy helyzetre és nem befolyásolják az érzelmek.De azt is tudjuk, hogy " jól csak a szívével lát az ember". Egy gyermek problémáját, egy konfliktushelyzetet tehát csak úgy lehet  megoldani ,ha kölcsönösségre törekszünk, ha kiaknázzuk a "szülőségben" és a "pszichológusságban" rejlő lehetőségeket. Így tudunk katalizátorként működni és hozzásegíteni a gyermeket ahhoz, hogy felfedezhesse belső erőforrásait.

Kiegészítés( 2013):
A bevezetőben leírtakhoz  képest annyi a változás, hogy a kerületi óvodáknak és iskoláknak saját hatókörükben kell pszichológust alkalmazniuk.

Mikor melyik mesét?

Bevezetésként a mesemondás jelentőségéről szeretnék szólni: a mesélés " aktusa" különösen a "fejmese" (könyv nélkül mesélt mese) a kisgyermek számára felvillantja csodaországot. És ez a Csodaország nincs is messze a valóságtól számukra : a mindennapok hétköznapisága csak mint egy vékony függöny leplezi.  A kisgyermek (még kisiskolás korban is) kettős tudattal hallgatja a mesét: tudja, hogy mese és mégis hisz benne. A mesélés közben élénk fantáziával festi meg saját magának a történet jeleneteit, veszi fel a mesefolyam sodrását. Arcán várakozás, elmélyülés, izgatottság, szeme csillog. Mesemondáskor erősödik a mesélő és a hallgató közötti érzelmi kapocs, és ha a mesemondást mindennapi kis szertartássá tesszük akkor ez már önmagában is erősíti az érzelmi biztonságot: meghitt, várt minőségi idő válik belőle.

A mesének mindamellett, hogy fejleszti a kreativitást, a fantáziát (ez elsősorban a fejmesékre, illetve a felolvasott kép nélküli  vagy kevés képpel illusztrált történetekre igaz), fejleszti a szókincset, a kognitív képességeket, erősíti az érzelmi köteléket van még egy fontos funkciója: gyógyít, erősít, bátorít, utat mutat, támogat. A gyermekkor fontos kérdéseinek, problémáinak, kétségeinek megoldásában segít, segít megbirkózni a sokszor félelmetes érzelmi viharokkal, meglépni a különböző fejlődési fokokat. Mégpedig úgy mutat utat, hogy a gyermeki lélekhez közvetlenül gyermeki nyelven, képekben szól.  Két példát emelek csak ki most a mesék gyógyerejéből: ha egy kisgyermek helyzetébe belegondolunk : kicsisége, tapasztalatlansága miatt megannyi frusztráció éri. "Nem érem el, el akarom venni, de nem lehet, ki akarom próbálni de nem engedik, meg akarom érteni de nem tudom" stb..: a mese viszont megmutatja, hogy a legkisebb is győzhet!

A gyerekek végletesek: sokszor nem " haragszanak" az anyjukra, hanem elhangzik az " anya utállak!"  Ez az érzés nagy bűntudatot okoz bennük, hiszen amitől a legjobban fél az a szülői szeretet elvesztése. Viszont a mese boszorkányát "joggal" lehet akár gyülőlni is, remek lehetőség arra, hogy a negatív érzések rajta bűntudat nélkül lecsapódjanak: a gyermek a negatív érzéseket szorongás, bűntudat nélkül megélje.

A fejmesék azért is jobbak, mint a képekkel illusztrált változat vagy a mesefilm mert a gyermek saját maga teremti hozzá meg saját belső képeit, azokat a képeket és olyan képeket amikre Neki akkor és most szüksége van. Pont annyira kidolgozottak, szépek vagy félelmetesek amennyire neki kell. Nincs kívülről " rákényszerített", a fantáziafolyamot megakasztó és irányító képsorozat.

A mikor- melyik mesét kérdésnél is fontos észbentartani, hogy a gyerekek (a hallgatott mesénél) saját lelki- fejlettségi szintjüknek megfelelően engedik be a mese különböző jelentéstartalmait. Testvéreknél például előfordul, hogy egyszerre hallgatják a mesét nagyobbak és kisebbek: ilyenkor mást jelent a mese az egyes gyerekeknek, azt és úgy engedik be magukhoz amit és ahogyan kell.

Bár a családi és a szakmai blog bejegyzései ritkán keverednek, mégis most idekívánkozik egy kedves családi emlékünk. Férjem mindhárom gyermekünk születésénél mesélt a pár perces újszülötteknek. Arról, hogy mennyire jó, hogy itt vannak, mesélt a többi családtagról, a jövendő életünkről. És ez így volt jó :).

És így is kell, hogy történjen. Kezdetben a gyermekről, a mindennapok történéseiről meséljünk a kicsiknek. Sokkal többet értenek az elhangzottakból, mint gondolnánk. Ha a szavak értelme nem is, de a hangszín, a szavak sodrása, a mögöttes érzelmi üzenet bizonyosan eljut hozzájuk.  S ahogy nőnek, úgy válik fontossá maga a történet. A napjai visszamesélésével ismerősséget, a ráismerés örömét nyújtjuk a pindur mesehallgatóknak.
Két éves kor tájékán a mindennapok mesélése történhet a kismackó/ kisnyuszi/ cinke vagy más állat alakján keresztül és a kisgyermek boldogan ismer magára a mesében így is.
Hároméves kor tájékán ideálisak az állatos mesék.  Fontos, hogy ezek ne tanmesék legyenek, legalábbis azok a mesék nem ajánlottak, ahol a tanulságot szájbarágósan, direkt módon kihangsúlyozzák, megfogalmazzák. A tanulság megfogalmazása a kis mesehallgatók feladata ugyanis.
Ezt követően négyéves kor tájékán a népmesék, majd ötéves kor felé haladva a klasszikus tündérmesék korszaka következik.
Természetesen a legelső időszaktól ajánlottak, a versek, mondókák, gyermekdalok, de ez már egy másik bejegyzés témája lesz.

Néhány gondolat a generalizációról

Az egyik kedvenc fogalmam ez :).  Jelentése: egy tudás, érzés, egy tapasztalat megszerzése, beépítése és átvitele a hasonló helyzetekre. Generalizáció az is amikor - a nyelvelsajátítás során - a kisgyerek a megtanult " kutya" szót kiterjeszti a hasonló teremtményekre: vagyis minden szőrös négylábú " kutya " lesz.
Generalizáció az is, amikor a kisgyerekben kialakul az ősbizalom, kiépül a kötődés, és ezt a mintát továbbvíve másokkal is bizalomteli kapcsolatot képes kialakítani.
Ezt a jelenséget használják ki ( többek között) a terápiás munkában is: a saját erőforrások tudatosítása és mobilizálása akkor lesz hatékony, akkor lesz valós hogyha nem csak a terápiás helyzetben realizálódik, hanem az élet különböző szituációiban is.
A mindennapi élet során, a gyermeknevelés hétköznapjaiban számtalan helyzet adódik, hasonló szituációkra adott reakcióink is hasonlóak és gyermekeink megszokják reagálási módjainkat. Ez egyrészt kicsit ijesztőnek tűnhet, mindenesetre elgondolkodtathat. Hallottam szülői interjú során olyat, hogy  " a gyermekem eljátszik magában, megszokta, hogy engem hiába hív játszani" . Na, ez a "megszokta" ez is generalizáció.  De ahogy az éremnek is két oldala van, úgy megvan a generalizáció folyamatának a pozitív oldala is! Pozitív tapasztalatok láncolatát horganyozhatjuk le gyermekeink lelkében és ehhez nem az kell, hogy mindig, minden körülmények között mintaszülőként, a türelem szobraként reagáljunk. Sokkal inkább az, hogy törekedjünk arra, hogy elég jól (= a gyermek szükségleteinek megfelelően) reagáljunk és ez elég gyakran történhessen ahhoz, hogy a gyermek ebből általánosítson. Ez is hozzájárul majd ahhoz, hogy a jövőben ő is empátiával, szeretettel tudjon fordulni mások felé.

Közösségigény

Mint ahogy szinte minden a gyermeknevelésben, a közösség iránti igény kapcsán felmerült elgondolások is eltérőek. Sokszor összekeveredik a kortárskapcsolatokra való igény jelensége a nagyobb közösség iránti igénnyel.
Kortársakra a gyereknek  sokkal előbb szüksége van mint egy nagyobb közösségre. Kortárskapcsolatok alatt a tágabb családi, rokoni, ismerősi, játszóteres, szomszédi stb kapcsolatokat értem, ami eleve adott, vagy ami spontán kialakul a hétköznapi séták, levegőzések alkalmából.

Az első életévekben a családi közeg meghatározó. A családban való nevelkedés érzelmi és szocializációs előnyökkel is bír. Érzelmileg sokszor kiegyensúlyozottabbak és kognitív képességeik tekintetében sem mutatnak lemaradást az otthon nevelkedő, később közösségbe kerülő gyermekek.

A bölcsödei, óvodai közösséghez való alkalmazkodás nagy feladat kicsinek (és nagynak is), a rengeteg inger mely egész nap a gyermeket éri az idegrendszernek megterhelő. Ez a legjobb, leglegleggyermekcentrikusabb közösségben is így van, ezt jó ha tudjuk, és a hétköznapokban is észben tartjuk. Az egyik leggyakoribb ok, a gyakori hisztikre, a " nehezen gördülő" hétköznap délutánokra a fáradtság. Egyéni teherbírástól, az idegrendszeri szerveződés egyéni minőségétől függ, mennyire tudnak alkalmazkodni a környezeti ingerek sokaságához az egyes gyerekek. De még a sok ingert befogadni tudó, ahhoz könnyebben alkalmazkodó gyermekeknél is megfigyelhető, hogy az idegrendszerük felfokozottabb állapotba kapcsol mások jelenlététől. Ez pedig kifáradást eredményez. Nálunk felnőtteknél is megfigyelhető ugyanez jelenség: már a tudat, hogy nem vagyunk egyedül, hogy mások minket figyelnek fokozza éberségi szintünket.

És mint ahogy szinte minden: személyiség-, egyéniségfüggő az is, hogy mikor, mennyire igényli a lurkó a társaságot illetve egy tágabb közösséget. Személyiségfüggő az édesanya tekintetében is: mennyire szeret itthon lenni, mennyire hiányzik a " világ", a feladatok, a munka, a társaság.
(Az anyagi okokról nem szólok most itt, "a menni kell" kényszere nagy úr, ezt a " muszájt" a gyermekek megértik és alkalmazkodnak hozzá.)